Pro Libertate!

A magyar játékpiacot egyértelműen a stratégia uralja, leszámítva korábbról egy-két szimulátort. Szubjektív dolog, de talán megemlíthető, hogy – sajnálatosan – begyűrűzött kicsiny hazánkba is a második világháborús stratégiák gyakorlatilag monopolhelyzetét elősegítő vásárlói szemlélet, így aztán nincs túl sok választási lehetősége az egyszeri embernek, ha magyar játékot szeretne vásárolni. Még mindig a stratégiáknál maradva, de üde színfoltként jelent 2005-ben a mára Huszár Games néven futó fejlesztőcsapat 1848-a, mely – ki gondolná? – a magyar történelem egy szeletét dolgozza fel, és az Oktatási Minisztérium jóvoltából ingyenesen letölthetővé vált. A zajos siker elmaradt (a költségvetési keretet tekintve ez egyáltalán nem is meglepő), viszont általános vélekedés volt, hogy a játék – minden idegesítő visszásságával együtt is – jól sikerült és játszható lett; mi több, kialakult egyfajta rajongótábor is, elég csak rátekinteni a 48 fórumára. Érdekes kérdés hát, hogy mi lesz a következő lépés? Erre adott választ a Pro Libertate!, mely elődjéhez hasonlóan szintén ingyenesen letölthető április 6. óta.

A Pro Libertate – hűen a hagyományokhoz – címéből adódóan is maradt a szabadságharcoknál, viszont a fejlesztők kicsit hátrébb tolták a csúszkát az idővonalon, és beletenyereltek a tizennyolcadik század magyar és amerikai szabadságharcokba. A téma nevezetesen a Rákóczi Szabadságharc és az amerikai Függetlenségi Háború. Elsősorban a magyar kampány alapján írnám a jellemzést, mivel az amerikai gyakorlatilag ugyanolyan, illetve lényegében Boston bevételén múlik sajnos az egész játék. (A Battlefront kiadásában külföldön megjelent verzióban – For Liberty! – természetesen a jenkiké az elsődleges kampány.) Az alapkoncepció maradt ugyanaz: adott egy hexagonálisan felosztott, kétdimenziós, ugyanakkor tényleg szép térkép, melyen csapatainkat tologatjuk, városokat foglalunk el, miközben nyílt téren is próbáljuk hülyére verni az épp aktuális szemét elnyomót/szemét lázadót. Egyszerű, mint a kétszerkettő, nem? Hát – nem... A Pro Libertate ugyanis hat „erőforrással” operál, melyek mind komoly hatással vannak harcunkra: ilyenek az újoncok, lovak, fegyverek, ágyúk, pénz és befolyás. Mindemellett figyelemmel kell kísérnünk népünk lelkesedését, és a csapatoknak is külön igényeik és mutatóik vannak, úgymint készenlét, készletek, morál, tapasztalat illetve (körökre osztott stratégia lévén) mozgáspontok. És hogy az összkép még impozánsabb legyen, ezek az alegységekre levetített mutatókból állnak össze. Szerencsére ezek a gyakorlatban könnyen érthető és fel/kihasználható összefüggéseket takarnak, és komolyan elgondolkodtatóvá teszik a játékmenetet.

Szükség is lesz az agymunkára rendesen, mert itt – talán nem túlzás – a stratégiai térképen dől el a háború. Elsősorban meg kell találnunk a középutat a haderőink mérete és a bevételeink között, majd fel kell építenünk egy stratégiát (kalkulálva például a Habsburg reguláris haderő általános minőségi fölényével), amit – ha mázlink van – nem tör derékba egy-egy éhínség, kemény tél, vagy felsővezetői ármánykodás. Persze az is megtörténhet, hogy hős „kurucz”-aink inkább mennek szerb menyecskékre vadászni, mint osztrák dragonyosokat aprítani.

Említettem, hogy a játék a stratégiai térképen dől el. Ebből eredendően ezúttal már van másik szint is, mégpedig a taktikai szint. A csaták többségét – ha akarjuk – már mi magunk is lejátszhatjuk. Ám ezzel el is érkeztünk egy kissé szubjektív megítélésű, de számomra mindenképpen zavaró tényezőjéhez a játéknak. Az 1848 is híres volt arról, hogy nyílt téren nehéz igazán döntő győzelmet elérni (Mi az, hogy nehéz? Gyakorlatilag lehetetlen), és még bajosabb volt, hogy a „valósághűség és a hadiszerencse” jegyében két-háromszoros létszám- és harcérték-túlerőnket úgy verte ketté az ellenség, hogy az nem is emberi. Ha mégis fordítva történt volna az ominózus nézeteltérés megvitatásának végkimenetele, sem esett sorsforduló: vesztettünk húsz-negyven embert, az ellenség úgyszintén, csak épp ezúttal hátrébb folytattuk a bulit egy hatszöggel. Nagy ünnep volt, ha egy csatában a veszteségek túlrúgtak a száz főn. Ami éppenséggel lehet, hogy reális, viszont játszhatóság szempontjából nem túl jó pont. És mivel az 1848 nem igazán hozakodhatott volna elő mással, mint játszhatósággal, ezért férfiasan bevallom: viszonylag hamar letettem. (Szükséges megemlíteni, hogy viszonylag sokan viszont nem így tettek!) A Pro Libertate! ugyanakkor ebben is javít valamelyest. Ugyan veszteség terén ne számítsunk továbbra se mészárlásokra, viszont nem is kell eszement végeredmény-kalkulálásoktól tartani. Ha pedig valaki még így sem hinne a szemének egy-egy ütközet végeredményét tekintve, még mindig ott a lehetőség a játékos előtt, hogy lejátssza taktikai csatában maga, és megnézze, hol volt a probléma. Vagy hogy kétezer mezei lovastól mégsem várhatja el, hogy levágjon ezer jól képzett birodalmi vértest. :-) Egyébiránt a taktikai terep átlátható, az egységek vezérlete világos, a morálszint és a pontrendszerek pedig maguktól értetődőek. A veszteségek olykor nincsenek arányban a győzelem/vereség mértékével (például volt olyan, hogy az egész támadásom abból állt, hogy a szerencsétlen Habsburg haderőt szétágyúztam, de lejárt a köridő, így ők győztek), de mint mondtam, nem itt fog eldőlni a háború.

Akkor viszont hol? A stratégiai térképen, pontosabban – a városok alatt. Sajnos a ténylegesen nagy és maradandó/kihasználható siker egyetlen komoly lehetősége a városfoglalás, és igazán jelentős ellenséges erőket is csak úgy lehet elfogni, hogy beűzve őket egy városba azt elfoglalja a játékos (illik hozzátennem azért, hogy tönkrevert ellenséges hadseregek megadhatják magukat, de ehhez vért kell izzadni előtte). Azért itt sem kell szégyenkeznie a Pro Libertate!-nek. A várost akár körbe is zárhatjuk (településtől/erődtől függő mennyiségű hadsereget rakunk melléjük), és készletei kifogyván, egy idő után feladja magát. VérPistikék és/vagy TürelmetLenkék előtt természetesen az az út is nyitva áll, hogy odaállítanak öt-hat nehézüteggel és rommá lövik a várost/várat (a játékban külön jelennek meg a városok és az erődítmények) – azaz csak lőnék, ugyanis ehhez azért komolyabb mennyiségű ostromágyúra van szükség. Egyébként kevés ágyúval nem is igazán érdemes nekimenni semmilyen erődítésnek, mert akkor talán kéthetente ha egyszer sikerül a lövetés, az alatt viszont ellenünk vígan javítja a várát, és megint kezdhetjük majd elölről... Ha viszont valahogyan mégis lebontottuk a falakat első szintig, kezdődhet a roham, és... lesz, ami lesz. Ezt ugyanis sajnos nem játszhatjuk le taktikai térképen. Itt már azonban nem olyan nagy gond, mert aránylag emberséges csata-számítással találkozunk.

Újonnan szerzett büszke városaink tehát ugyanaz teszik, mint a többi – „termelnek”. Újoncokat, lovakat, pénzt, stb. Ha ezzel híján lennénk, befolyásunkkal (amelyek a politikai döntéseket hivatottak jelképezni a játékban, és nagyon jól is csinálják) szerezhetünk ezt-azt, vagy egyéb módon lendíthetjük előre ügyünket. (Kitüntetéseket adományozhatunk, rémhíreket terjeszthetünk, adót emelhetünk, és így tovább.) Közben könnyűlovasságunkkal végigvágtázhatunk esetleg a védtelen falvakon, és a hozzánk lojális területeken toborozhatunk (megjegyzés: kis (?) pofon a féltett realitásnak: a készleteket csak központilag szabályozzák, így ha például elég ágyúnk van „raktáron”, akár az ellenség háta mögött is felállíthatunk egy hét alatt három-négy nehézüteget is akár. Hoppá...?), vagy kifoszthatjuk a települést. Ha gondoljuk, elsáncolhatjuk magunkat – lehetőségeink száma komolyan széles skáláját nyújtja a taktikázásnak. De a legkisebb szinten is ez a jól átgondolt összetettség jellemzi a játékot. Ilyen dolgokra gondolok akár, hogy ha egy befolyásos tábornokunkat egy portyázó lovascsapatunk élén le szeretnénk váltani egy alkalmasabb brigadérosra (akinek mondjuk mozgáspont-bónusza és lovassági morálnövelője van), azt dupla befolyáspontért tehetjük csak meg. És ez csak a jéghegy egy kavicsa. :-)

Mindent összegezve a Pro Libertate! még mindig nem az igazi. Egyre jobb és jobb, de még mindig van mit tölteni a pohárba. Viszont sikerült leragadnom előtte. Nagyon látszik rajta, hogy a Huszár Games apait-anyait beleadott ismét, és játékélményt ad, nem is akármilyet! Kettősségek jellemzik a játékot: kétdimenziós (és bizony mára túlhaladott), de tagadhatatlanul hangulatos és szép terep; összetett és logikus tulajdonságok, mégis buta következetlenségek; kiélezett realitás, de becsúszó valótlanságok – de ugyan, melyik játékkal nincs ez többé-kevésbé így? Aki az 1848-at szerette, az ezt is bizonyosan meg fogja kedvelni, aki pedig nem, az jó esélyt kap arra, hogy ez a játék mégis nyújtson számára jó pár izgalmas délutánt. A játékstílus kedvelőinek bizonyosan nem sok rossz szavuk lesz a Pro Libertate-ra.

Ha pedig jól bevertük egy-két labanc horgas orrát, egyre szélesebb mosollyal szemlélhetjük magyarságunk lelkesedésének növekedését („Győztünk! Győztünk...!”), és a magunkét; látva, hogy mindenkinek szüksége lehet mondjuk a Rome fergeteges lovasrohamai vagy izgalmas kézitusái után egy kis véráldozatra a magyar szabadságért, és hogy a Tenkes kapitánya után maga is Béri-Balogh nyomdokaiba lépjen. Mert ha az ember nem löki el magától erőnek erejével, bizony, részegítheti a játék. Kicsit kicsi ugyan, kicsit savanyú, kicsit bugos is még – de a miénk. :-) Érdeklődve várjuk a valamikori Hydrogames következő játékát.